fb2.hu

Érdekes témát vet föl Kristóf a Zenagement blogban, tippek, hogy hogyan váltsunk "személyiséget", a munkahely meg az otthon között.

Nemrég gondolkodtam ezen, én pontosan a másik irányba próbálok elmenni, jobban integrálni a különbözó "nézeteket" amit a külvilág fele mutatok, meg ahogy megélem a dolgokat.

Szerintem a mai világban nem is lehet igazán határokat húzni, a munka úgyis belefolyik az estékbe, hétvégékre, és a magánéletben történő dolgok is hatnak a munkahelyi dolgokra.

Néhány példa:

Fontos, hogy a feleségem tudja otthon, hogy azért vagyok ideges, mert mondjuk egy idióta felhúzott rettenetesen a cégnél, vagy ügyfél okoz probémát. Hiába próbálnék nem foglalkozni a munkahelyi problémákkal, ott marad a felszín alatt, és otthon is az apróbb dolgokra is sokkal érzékenyebben reagálok.

Ha bármiféle probléma van otthon a gyerekekkel, vagy akár mint pár hónapja, a kiskutya egész éjjel sírt, akkor másnap tuti kevésbé tudok koncentrálni a munkára, hiába próbálok nem gondolni az otthoni dolgokra.

Nem csak a munkahelyi meg otthoni személyiség van persze, hanem még számos:
- A szüleim, család hogy lát engem, és hogy viselkednek velem
- A blogomat olvasó, szinte csak online kapcsolatban levő blogolós ismerősök is egy más képet látnak
- Szomszédok felé mutatott kép

Mind-mind kicsit más szemszögből látnak. Emiatt picit szürreális élmény az, mikor ezek a különböző dimenziók találkoznak, például:
- találkozom kollegáim társaságában az anyámmal
- az anyósom elolvassa a blogom
- behozom a gyerekeim a munkahelyemre (imádják a csokiautomatát meg a táblámat a szobámban)
- otthon hív fel az ügyfél

Szóval szerintem ezeket úgy lehet a legjobban megélni, ha próbálok egy egységes személyiséget láthatóvá tenni az összes dimenzióban. Ennek a legjobb módja például a blogom tartalmát úgy belőni, hogy egyrészt lefedjem vele a főbb vonulatokat az életemben (család, munka, hobbik, problémák), másrészt ne okozzon kellemetlenséget, sértődést egyik dimenzióban sem.

Ezen kívül próbálok nyíltan beszélni a (releváns) témákról minden környezetben, nem játszom például a szigorú főnököt, mikor a kollegák pontosan tudják, hogy ha hazamegyek a leszúrós meeting után, akkor otthon előveszem a Super Mariot a Nintendon, és játszom, mint egy ötéves. Ugyanígy, habár jó kapcsolatban vagyok a szomszédokkal, és kedvelem őket, nem játszom a nagy barátkozós-összejárós figurát, mert én alapvetően nem vagyok társasági ember a családban, munkahelyen sem.

Nyilván ez egy picit kötéltánc, pédául lehet, hogy nem mindenkit érdekelnek a hülyeségeim a cégnél, és mellékhatásként kicsit kevésbé fókuszált, illetve egyáltalán nem drámai a blogom, de nekem így megfelel. Amúgy is, ilyen vagyok :-)