15-20 filmet is megnézhettem az elmúlt pár héten. Arra nem volt energiám, hogy bővebb ajánlót vagy véleményt írjak róluk, csak pontoztam a legtöbbjét Flixsteren. Ma előkerült a Cop Out című Bruce Willis film, pont valami agyatlan szórakoztatásra volt hangulatom, és belevágtam. Most így néhány órával a filmezés után még mindig foglalkoztat a téma, és úgy érzem, írnom kell róla.

Ne értsétek félre, ez egy nagyon rossz film. Teljesen idióta sztori, a szereplők mind borzalmasak benne, de olyan sajátosan el van az egész szúrva, hogy jó kis hollywoodi esettanulmányt lehetne írni belőle. A filmet első 30 perce után meg kellett állítanom egy pillanatra, hogy megnézzem IMDB-n, hogy ez mégis mi akar lenni. Meglepetésemre Kevin "túl kövér a repüléshez" Smith volt a rendező, ennek tudatában nagy levegővétel után folytattam és végignéztem a filmet.

A problémát nem a nyilvánvalóan rossz forgatókönyvben látom - fogjuk fel a zsaru páros zsánerfilmek paródiájának a történetet, elszúrt nyomozással az elején, kiabáló rendőrfőnökkel, leadott jelvényekkel, folytatnom sem kell, tudjátok a többit. Láttam már sok jó filmet erre építve.

Bruce Willis megint csak magát adja, a csücsörítős-haragos arckifejezés ugyanúgy ott van, lő, amikor lőni kell, mérgesen néz, amikor erre van szükség. Talán épp itt csúszik szét az egész, jönnek a pörgős-idióta Kevin Smith párbeszédek, de Willis pont annyival lassabban reagál és beszél, hogy az egész filmnek van egy ilyen kényelmetlen ritmusa.

A forgatókönyvírók próbálkoznak Pulp Fiction két-fickó-beszélget-a-kocsiban dialógussal, de olyan sután, mintha nagy betűkkel ki lenne írva a képernyőre hogy "126-os Jelenet: Vicces Pulp Fiction Dialógus a Kocsiban".

Mellékszereplőként feltűnik az igazán vicces Kevin Pollak, akinek nem adnak egyetlen jó sort sem, cserébe viszont engedik, hogy Danny DeVito impresszióját előadja egy pillanatra. Ez megint olyan, hogy tudjuk, hogy Pollack nagyon jól tud más színészeket utánozni, de teljesen kiránt engem a filmből.

Van benne egy "nagyon csúnyán beszélő gyerek" jelenet, ami önmagában picit vicces, de azt hiszem a Kick-Ass film ebből a témából kihozott mindent, amit lehetett.

Feltűnik még Seann William Scott, aki egy drogos betörő szerepét kapta, és van egy vicces parkour jelenete a filmben, viszont igazán kínos volt nézni a 10 éve az American Pie-ban kialakított Stilfer karakter arcjátékát egy 34 éves felnőtt emberen.

Tényleg láttam pár igazán vacak filmet mostanság (When In Rome, The Bounty Hunter, Furry Vengeance), de ott legalább tudtam, hogy fájni fog. Remélem Kevin Smith most igazán csuklik! Ha már filmajánlat, megnéztük a Girl With The Dragon Tattoo filmet végre, jó volt, hozta a könyv hangulatát, sőt inkább ezt ajánlanám, mint a könyvet.

Zenét hallgatni talán az asztalom mellett a legkényelmetlenebb, úgyhogy próbáltam találni egy olyan megoldást, amivel a gépemről elérhetem iPhone vagy iPad kliens segítségével a zenéket, és nem kell szinkronizálgatnom az éppen hallgatandó számokat vagy albumokat. Van néhány megoldás erre, egyelőre a legszimpatikusabb a Subsonic nevű szoftver számomra. Ez egy (Java alapú) webszerver megoldás tulajdonképpen, ami a gépünkön fut, egy böngészős felületen lehet bármi más gépről elérni, lejátszani a megosztott zenéket.

A weboldalba beágyazott lejátszó sajnos nem megy iOS alatt, meg kényelmetlen is lenne mobil böngészésre, viszont két appot is lehet vásárolni hozzá. Én az iSub nevű app mellett döntöttem, mivel az volt mostanság frissítve.

Ami tetszik a Subsonic appban:

• A Java ellenére kevés memóriát eszik, beáll olyan 60-80 mega közé az app szépen. Nem érzek semmiféle lassulást a gépen.
• Felhasználónév, jelszó megadásával lehet védeni a gyűjteményt.
• Gyorsan sikerült feldolgoznia a 40 gigányi zenét.
• Lehet készíteni könnyen megjegyezhető subdomaint (akarmi.subsonic.org), ami átirányít a webes felületünkre, ez remekül megy.
• Van Android app is.

Ami nem 100%:

• A webapphoz igazán lehetne egy egyszerű, QuickTime-ot támogató mobil felület, hogy kliens vásárlás nélkül is mehessen.
• Gondolom a mindenféle nyílt forráskódú komponens miatt nem meri konkrétan árusítani a szoftvert a készítő, viszont kötelező “donation” kell a cucc klienssel való használatához. Ez nekem nagyon nem szimpatikus, de mondjuk a 10 dollárt be fogom vállalni.
• Nem használja az iTunes DB-ben vagy mp3 tagekben levő metaadatokat a szerver, egyszerűen könyvtárnevek alapján osztja meg a zenéket, amit egy “Artist” nevű listába rendez. Ez nem olyan nagy baj, mert szépen vannak elnevezve a folderjeim, de azért sokkal jobb lenne egy rendes metaadat alapú, valós Artist-Album böngészési mód.

Gondolom az Apple előbb-utóbb ad majd valami hasonló szolgáltatást, mert egészen biztos, hogy a cloud alapú zene a jövő, és valószínű ezért vették meg a lala.com-ot is nemrég. A Google is vett egy ilyet magának a Simplify Media felvásárlásával. Mindenesetre most nagyon örülök, hogy sikerült kiszabadítani a zenéim a gépemről, sokkal többet hallgatom így a gyűjteményem.

Szerencsére a legtöbb alkalmazás, ami érdekel engem, ingyen letölthető, illetve a Market alkalmazáson kívül, pl az AndAppStore-ban megvásárolható sima Paypal kontóval.

Kellemes meglepetés volt, hogy az iPhone home screenemen tartózkodó főbb alkalmazások mind megvannak Androidra is:

• Shazam - a rádióban, boltban hallott sikerszámot fel tudom ismertetni vele, és később le tudom tölteni a feleségemnek vagy a gyerekeknek.
• Evernote - az univerzális jegyzetelő app, ami rendesen a felhőben tartja a jegyzeteim, és Windows, OS X, iPhone platformra is adnak appot hozzá.
• Közösségi háló appok, mint Facebook, Twitter, GoWalla.
• Runkeeper - futások GPSes követésére, naplózásra.
• Photoshop Mobile - mobil fotók croppolása, pár effekt.
• Tuner gStrings - gitárhangolásra, mint GuitarToolkit az iPhone-on.
• Spotify zenehallgatásra.
• Vignette vicces fotóeffektekre.

Ami még nagyon hiányzik, az egy Audible.com hangoskönyv lejátszó, és egy Kindle eBook olvasó app, mindkettő kijön a nyár során.

Látszik tehát, hogy amit én alkalmazásból csinálok az iPhone-on, gond nélkül meg tudom oldani HTC Desire és Android alapon is. Az alkalmazások gyakran egyszerűbbek, nem olyan kifinomultak, mint az iPhone változatok (Evernote, gStrings pl.), de nekem teljesen elegendő funkciót biztosítanak ilyen mobil helyzetben.

Az iPhone-om telefonáláson, zenelejátszáson, alkalmazások meg böngésző futtatásán kívül gyakran használom játékra. Régebben sokat panaszkodtam, hogy csak kvarcjátékokat kapunk a PSP vagy a Nintendo DS játékok minőségéhez képest (nem technikai szempontból, hanem tartalmi szempontból). Monstanság végre jönnek komolyabb kiadások is, mint a Square Enix Chaos Rings játéka, vagy a Nindendo DS-ről portolt nagy kedvencem, a Phoenix Wright Ace Attorney.

Sajnos az Android platform még távolról sem közelíti meg az iPhone-t játékok szempontjából. Még az ingyenes iPhone játékok közelébe sem kerülnek az androidos top szoftverek. Ennek kiváncsi lennék az okára, hiszen az Android app piac is biztos szép bevételt hozhatna a fejlesztőknek. Érdekes, hogy a Gameloft bepromózott nagy Android játékkupaca nem vásárolható meg az én telefonomon, lehet, hogy ezt is csak bizonyos régiókban teszik elérhetővé.

Biztos sokaknak nem tragikus, hogy nem tudnak játszani az Android telefonokon, de én már alig várom, hogy visszategyem a SIMet az iPhone-ba, és továbbvigyek pár pályát az iBlast Mokiban, meg kipróbáljam az új játékokat.

Kezdjük a zenék, adatok, szoftverek szinkronizációjával. Mint (egyébként elégedett) iPad és iPhone tulajdonos, arra már korábban rádöbbentem, hogy ez az iTunes szoftverrel meg számítógéppel szinkronizálás dolog teljesen idejétmúlt. Amíg csak iPhone-om volt, addig is idegesítő volt, hogy mindig kábelt kellett magammal hordani, meg dugdosni, ha új zenét akartam a telefonra tölteni, vagy podcastokat befrissíteni. Elvileg lehet a telefonon is alkalmazásokat vásárolni, de abból is csak probléma volt korábban, ezért inkább a Mac gépen vásárolok, amikor tudok, és syncelem a telefonra meg az iPad-re. Így két készüléket dugdosni fel-le már teljesen nevetséges. Az meg különösen agyhalál, hogy ha veszek egy iPhone szoftvert, feltelepíti alapból az iPad-re is, teljesen káoszos ez a két eszköz-egy iTunes helyzet.

Ez a kábelezés dolog vicces volt 12-13 éve, mikor a PalmPilot PDA-m kötöttem a gépre soros porton, és tolta rá a tartalmakat a HotSync.exe, de ma már van wifi körülöttem, van 3G a készüléken, minek leláncolni az egészet egy számítógéphez? Ráadásul az iTunes a zenegyűtemény alkalmazásból egy nagy, lassú, bonyolult platformmá hízott. Lassan indul, egy csomó dolog kényelmetlen benne, egyre kevésbé kedvelem.

A Google szerencsére teljesen más megközelítésből alakította ki az Android infrastruktúrát, és elsősorban a Google és egyéb szolgáltatók webes adataira, a “felhőre” támaszkodik a szinkronizáció. Címlista a Google contacts-ből, mindenféle feed a Facebook, twitter irányából, képek a Picasa és Flickr albumaiba töltve, vagy akár Facebookra. Nincs is semmi telepítve a gépemre, hogy a mobilom működjön. Aktiválni sem kell desktopról, szépen a telefonon beállítom a Google kontóm, aztán megy a dolog.

A HTC által készített Sense felület a Desire-n még egy lépéssel továbbmegy, és a különböző (Exchange-s, Google Contacts, Facebookból) jövő címlistákat szépen össze tudjuk fűzni. Minden személyhez csak egy bejegyzés tartozik a címlistában, ahol elérhető a kombinált adatlap, legutóbbi státusz frissítés, ráadásul a kapcsolathoz tartozó fotót le tudja szedni automatikusan a Facebookról. Rendkívül erős megoldás ez, egyedül attól félek, hogy az összefűzés lehet, hogy csak a telefonon helyileg van letárolva, és ha átmegyek egy másik telefonra, újra meg kell csinálnom. Tud erről valaki valamit?

Az alkalmazások böngészése, telepítése az Android Marketből kényelmetlenebb, mint az Apple iTunes megoldás, de az AppBrain szolgáltatás lehetővé teszi, hogy desktop böngészőből válogassak, majd a telefonon csak az Install gombot kell megnyomnom. Így lesz ez egyébként a 2.2-es Android szoftverrel is, már külső segítség nélkül.

Tudjátok, gyakran hallgatok podcast adásokat, most a Google Listen alkalmazást használom Androidon erre, ami rendkívül bugos, káoszos felületű alkalmazás, de így is jobban használható önállóan, mint a számítógéphez szinkronizáló Apple megoldás.

Nem írtam még a zenék áttöltéséről, az majd kiderül a következő, Spotify Android bejegyzésből, hogy miért nem lényeges számomra.

Mit kell tehát tennie az Apple-nek, hogy az iPhone készülékeket vásároljam tovább, sync témában?

• Ne legyen egy kiegészítő, slave eszköz a telefon a számítógép mellett.
• Ingyenes MobileMe funkcionalitás, címlista, naptár, bármi adat a weben, nem a gépemen.
• Wifi sync, le a kábellel!

Tervezek még írni a mobil zenehallgatásról, az Androidos alkalmazásokról is, fejlesztésről és persze nem lehet kihagyni a hardver és szoftver felület témát sem.

Egy negatívum - ez a csak wifis iPad 3G net nélkül kevéssé hordozható. Van mellé egy Mifi 3G wifi access pointom, ami remekül kiszolgálja, de csak nem fogok ennyi kütyüvel járni mindenhova. A másik apróbb probléma, hogy meglepően nehéz az eszköz, a Macbook mellett meg is érzem a hátizsákomban a súlytöbbletet. Szóval így az első izgalmas hetek után szerintem otthon fogom tartani az eszközt hétköznapokon, ha viszem valahova, akkor csak az lesz a táskámban, meg a wifi access point.

Otthoni használatra viszont nagyon sok örömet találok benne. Habár van nagy virtuális billentyűzet meg mindenféle produktivitás alkalmazás hozzá, nekem leginkább egy tartalomfogyasztó felület lett az iPad.

Követek jónéhány tévésorozatot, és szinte már nyomasztóan hat, hogy hány epizód halmozódott fel a sorozatokból. Most a letöltött epizódokat Handbrake segítségével átkonvertálom mp4 formátumba, és iTunes-ban rendesen évad meg epizód számot beállítva rámennek az iPad-re. Azt vettem észre, hogy sokkal gyakrabban tudom elkapni azt az üres 40 percet, hogy egy-egy epizódot megnézzek, nem kell a laptopon a fájlokkal vacakolni vagy a tápot az ágy mellé telepíteni a laptophoz, az iPad mindig kéznél van, és az aksiban mindig van elég, hogy gyorsan megnézzek valamit. Az iTunes pedig ügyesen követi, hogy miben hol tartok, miből van még epizód, és szinkronizáció után a laptopon is folytathatom, ahol abbahagytam.

Sok-sok éve olvasok eBook alapon könyveket, de eddig tényleg az iPad az ideális megoldás erre is. A korábban kölcsönkapott Kindle könnyebb, kényelmesebb a kézben, de ezen kívül az iPad számomra minden másban veri. Az Amazonos Kindle boltban vásárolt könyvek nagyon kényelmesen használhatóak, nekem a háttérvilágított képernyő jobban bejön, mint az olvasólámpa melletti szürkés Kindle képernyőn olvasni. Itt is működik az Amazon cloud szolgáltatása: ha este olvasok egy regényt az ágyban az iPad-en, reggel a buszon az iPhone-t elővéve ott folytathatom a könyvet, ahol a másik gépen abbahagytam. Az Apple által készített iBooks alkalmazás egyelőre nem érhető el a magyar App Store-ban, és nem is lehet könyvet vásárolni nálunk rá, de az amerikai boltból letöltve sikerült kipróbálnom. Szerencsére az internetről letöltött ePub formátumú könyveket remekül viszi.

Webböngészésre csodálatos az iPad Safari böngészője. Villámgyorsan rak ki bonyolult oldalakat is, és a méret is ideális hosszabb cikkek olvasására. Nem egyszer éreztem azt a Macbookon valami hosszabb cikket olvasva, hogy ez kényelmesebb lenne sokkal az iPad-en. Például az Ars Technica cikkein sokkal jobb, ha a Mobile Safariban be tudunk zoomolni a szöveget tartalmazó hasábokra, nem kell az 500 egyéb, a cikk szempontjából teljesen érdektelen reklám meg hírek meg egyéb zaj az oldalról. A Google Reader, amiben tulajdonképpen majdnem minden webes tartalmat olvasok, egyelőre az iPhone-ra készült mobil reader felületet adja az iPad böngészőbe is, de gondolom lesz valami tabletre kihegyezett nézet hamarosan.

Néhány játékot is futtatok az iPad-en, például a We Rule farmville-szerű játékot szeretem rajta (adjatok hozzá, ha ti is rajta vagytok a We Rule-on, fbalazs a Plus+ userem). Igazából ezen kívül nem nagyon van olyan játék, ami miatt inkább a deszkához nyúlnék az xbox360, PSP, vagy épp az iPhone helyett. Azért el tudom képzelni, hogy lesz majd ilyen idővel.

Nagyon elégedett vagyok a vásárlással, arra tényleg jó a cucc, hogy otthon ne a gépemhez fordulva töltsem az időm, a családnak háttal, de azért kényelmesen el tudjak olvasni egy cikket a kanapén, vagy megnézni még elalvás előtt valami sorozatot, és végre tudjak regényeket olvasni az Amazon Kindle boltból kényelmesen.

Sokáig próbáltam távol tartani magam a Facebookon fellelhető közösségi játékoktól, elsősorban mert a sok idegesítő, játékból származó automatikus Facebook bejegyzések miatt eleve rossz véleményt alakítottam ki róluk. Alig győztem blokkolni a különböző játékokat, hogy ne kapjak idegesítő vámpíros, farmville meg maffiás üzeneteket érdekes, személyes Facebook bejegyzések helyett.

Böngészés közben véletlen találtam rá a Social City nevű Facebook játékra, és nem bírtam ellenállni a Sim Cityre emlékeztető kis házaknak. Óvatos mozdulatokkal elindítottam a játékot, és próbáltam blokkolni, hogy engedély nélkül bejegyzést rakjon ki a falamra. Innen indult a halálspirál, a gyerekeim meglátták a cuki kis várost, azonnal ki akartak maguknak is ilyet, Facebook accountokat kellett nekik gyártanom, aztán ők mutogattak mindenféle játékot, amit nekem is ki kellett próbálni.

Egy héttel később ott tartok, hogy elalvás előtt még felvillan, vajon kitálaltam-e a kebabot a Café World játékban, vagy ott rohad az éttermem konyhájában, meg azon gondolkodom, hogy a szűkös pénzt lakóházra vagy gyárakra költsem a Social City városomban, és hogy érdemes lenne-e valódi pénzért játékpénzt venni pár szórakozóhely építésére. Azt hiszem, ideje kiszállni és törölni a játékokat a Facebook alkalmazásaim közül.

Érdekes volt belemerülni a Facebook közösségi játékok világába azért. Nyilván minden játék kicsit más, de egy csomó közös elemet találtam az általam kipróbált játékokban.

Pénz
Az üzleti modell szinte minden játékban arra épül, hogy ingyen kipróbálhasd a játékot, de előbb-utóbb vagy a játék ismerőseid közötti népszerűsítésével (idegesítő Facebook üzeneteken át) vagy valós pénz játékpénzre váltásával csinálj bevételt a cégnek. Minden játékot lehet elvileg ingyen és ingyenes személyes marketing nélkül játszani, de ezzel rendkívül lassan tudsz haladni a játékban, és sok tárgyhoz, funkcióhoz nem fogsz hozzáférni.

Én a Social City játékot például szívesen megvásároltam volna akár magamnak, akár a gyerekeimnek, hogy hozzáférjek a drágább, vagy még nem elérhető épülettípusokhoz, de erre nincs lehetőség, csak játékpénzt tudok vásárolni. Ha a Social Cityt be kéne áraznom, mint egy telepíthető, PC-s vagy konzol játék, ez nálam az 5-10 dolláros kategória lenne, de az épületek, területnövelés áraiból simán látom, hogy 100 dollárokat simán el lehetne itt költeni, ha mondjuk 1 évig játszom ezzel.

Beérhetem persze az ingyen elérhető elemekkel, illetve szorgalmas napi munkával kereshetek a játékban kreditet a vásárláshoz, de én úgy látom, rettenet kevés pénzt ad a befektetett munkaórám a játékban.

Közösség
Mivel a játékok a Facebook API-n keresztül hozzáférnek az ismerőseim adataihoz, nagyon jópofa, ahogy ezeket beleszövik a játékba. A Café Worldben nem véletlenszerűen létrehozott rajzfigurák a pincéreim, hanem az ismerőseim közül választhatom ki őket, és a vendégek is a kapcsolati listámból jönnek gyakran. A nemet nem mindig találja el a játék, de akkor is vicces, mikor egy ismerős bejön és leül az éttermedben. Ha pedig valaki személyre szabott avatart hoz létre a saját Café World játékában, akkor tényleg jól működik ez a dolog.

Az avatarokon kívül az egymás közötti ajándék küldözgetés fontos eleme a játékoknak, napi szinten érdemes tartani a játékban a kapcsolatot ismerőseinkkel. Különösen ha nem akarunk fizetni a prémium tárgyakért, rászorulunk arra, hogy minél több ismerőst berántsunk a napi játékba, és küldözgessünk tárgyakat egymásnak. Nyilván marketing ereje van ennek a dolognak, de azért pozitív dolog is elszigetelődő videójáték-tolás helyett résztvenni közös aktivitásban. Sajnos ezek a kapcsolatok nagyon felszínesek a kipróbált játékokban, nem igazán közelítik meg a legtöbb “rendes” multiplayer játék élményét.

Függőség
Minden játék, amit kipróbáltam, egyfajta szerepjáték szerű szintezős előrehaladást valósít meg. A játékot elkezdve egyszerű feladatokat teljesítve hamar, nagy csinnadrattával ugrunk szinteket előre, és a játék a sok extra tárggyal, pecséttel, örömteli üzenettel sokkolja az örömközpontunkat. Aztán szépen lassan belassul a szintek ugrása, egyre többet kell csinálnunk a játékban, hogy újra örömet okozzon, megdicsérjen, és ajándékokat adjon nekünk. Ha kevesebb munkával akarunk az örömhöz jutni, akkor pedig be kell rántanunk az ismerőseinket cserébe, vagy igazi pénzt fizetni, nem is keveset.

Alapvetően nincs azzal baj, ha egy játék próbál rávenni bennünket, hogy sok időt töltsünk vele. Nekem valahogy az nem tetszik, hogy nem igazán a jó teljesítményt jutalmazza a játék. A feladatok legtöbbször végtelenül egyszerűek, menük és gombok egyszerű nyomogatásával, különösebb gondolkodás nélkül lehet haladni. Konkrétan a belefektetett munkaórákat és a népszerűsítést jutalmazzák ezek a játékok.

Rá tudnék nagyon szokni ezekre a dolgokra, és valószínű sok értékes órát szúrnék el motorikus feladatok végrehajtásával. Inkább ezek a játékok azoknak valók, akiknek sok, rövidebb üresjárat van a napjuk során, és valami könnyed szórakozásra vágynak elmélyülés helyett. Én azt hiszem visszatérek a “nagy” játékokhoz, amig igazi kihívást és sikerélményt adnak, de befejezhetőek, illetve próbálom értelmesebb dolgokra költeni a szabadidőm :-).