Ha elemmel megy és fényes, kell!
« EPAM Hong KongbanHong Kong dollár »

Chengdu napló

  08/04/14 03:06 pm, by , Categories: Általános, Konyha

Chengdu Szecsuán tartomány fővárosa. A csatolt külvárosokkal együtt 15 millió lakosa van, de a belvárosi terület is 7 millió fölött. A reptérről befele taxizva végtelen számú autókereskedés az útszélen. Van egy-két metróvonal a városban, de itt láthatóan minden rendes ember autóval közlekedik, legrosszabb esetben a bogárzöld taxikban vesz részt a teljesen őrült, folyamatosan bedugult, keleti dudálással vezérelt forgalomban.

A levegő borzalmas. A napi statisztika szerint rosszabb jelenleg a levegő, mint Pekingben, pedig az folyton a hírekben szerepel a légszennyezettség miatt. Savanyú, füstös, szürkés ájer, a hotelszoba nyitott ablakán is beszivárog, járatni kell a légkondit, hogy élhető levegő legyen.

A hotelt nagy alapossággal választottam: nekem a híres Jinli food street a cél, Laci barátomnak buddhista és konfuciánusz templomokat néztünk ki a Wouhou negyedben. A negyed választása jól sikerült, de csábító árú Phoenix Regalia Chain Hotel már nem akkora siker. Angolul nem beszélnek, még jó, hogy Laci elég jól beszél kínaiul. A szoba büdös, foltos a szőnyeg, egyedül az ajtó alatt bedugott, színes fotós örömlány business card dobja fel a hangulatot. Felírom magamnak: minimum négy csillag, nem hinni a fotóknak! Mármint a hotel ügyében. Azért a fürdőszoba tiszta, és a nyugati szállodákkal szemben itt adnak fogkefe-fogkrém csomagokat a szappan és sampon mellé.

A hotelből kisétálva pillanatok alatt rátalálunk a street food utcákra. A környéken nem nagyon láttak még fehér embert. A gyerekek és az öregek tátott szájjal bámulnak, a fiatalok enyhén kihívó arckifejezéssel. A hétvége során sokszor megkérnek minket fotózkodásra - gyanítom, engem csak udvariasságból, a helyi léptékben óriásnak számító Laci kolléga a célpont.

Némi nézelődés után a Ron’s Rabbit Head nevű étterem mellett döntünk. Én kiválasztok pár nem túl félelmetes nyársas ételt, és máris pakolják a szecsuán szószba sülni. Kikérjük a söröket, a kedves pincérlány, akit előhúznak a külföldiek kezelésére, annyira kínálja a helyi specialitás nyúlfejet, hogy kénytelenek vagyunk kikérni. A fejen hálisten már nincs nyuszifül, de azért nem kívánom meg. Nem baj, Rómában, mint a rómaiak, megkapjuk a műanyag kesztyűket, és lelkesen rágcsáljuk, tördeljük darabokra a koponyát.

Az igazán pozitív élmény a nyársakkal érkezik. Rettenetesen élvezem a szecsuán fűszerezést, nem fáj, hanem izgalmasan csípős, szinte hűsíti a nyelvet. A tojás, a belsőségek, az apró, csontos falatok mind nagyon ízesek. A szomszéd asztalnál helyi suhancok tolják a söröket. Valami kiszámolós piálós mondókát kántálnak, időnként valaki elrontja, akkor nagy nevetés, ivás. A helyi kedvenc a Snow nevű sör, nekem is bejön, olyan, mint otthon az ice filtered sörök, nem keserű, igazán frissítő a melegben. A helyi menő csávók vagy félmeztelenül, vagy pocak jelenléte esetén feltekert trikóban csapatják. A harminc plusz fokos hétvége során többször felmerül bennem, hogy én is bevállalom a félmeztelent, de győz a nyugati merevség. A nyársakat, söröket elpusztítva fizetünk, kérésre fotózkodunk az angol-felelős pincérlánnyal, majd továbbállunk.

Engem még hajt a gasztronómiai kíváncsiság, egy utcai árust is ki akarok próbálni. Laci felnyög, hogy ennyi húst ő nem szokott enni, de bevállal még pár nyársat és egy jéghideg Snow sört mellé. Az étel itt is isteni, csípős, de teljesen más az ízkombináció. A szakember hatalmas figyelemmel kenegeti, fűszerezi a sülő húsokat, a végeredmény elképesztően ízletes. Ezen a ponton jelzem Lacinak, hogy nekem már megérte az út, innentől csak bónusz minden. Az utcai árusok, és általában a szecsuán emberek rendkívül kedvesek, segítőkészek. Egyedül a fatörzsekhez, oszlopokhoz kötözött macskákon vagyunk meglepődve. Nem a nyársra várnak a cicák, hanem házi kedvencek, de eléggé kevés empátiával bánnak velük.

Másnap az Emei hegyhez vezető, kimerítő buszkirándulás után keresünk étteremet Chengu belvárosában. Az Apple Maps a körzetben a Zaowang éttermet javasolja a helyi étterem pontozó szolgáltatás adatai alapján. Némi séta után megtaláljuk az éttermet, egy irodaház második emeletén található. Percekkel zárás előtt érkezünk, de a személyzet készséges, hozzák az étlapot, töltik a welcome teát. Gyorsan kirendeljük az ételeket és a Snow üvegeket. A pincércsaj nem akarja elhinni, hogy tényleg kettő teljes üveget kérünk. A helyi fogyasztók inkább kis másfél decis poharakban fogyasztják a söröket. Az egész napos kirándulás, és a két kilométeres étteremvadászat után jól meghúzom az üveget: this is how we roll!

Az első érkező tál nyers uborka, valami barnás-feketés szósszal. Az uborkába harapva azonnal tudni, hogy belenyúltunk a tutiba, az uborka hihetetlenül friss, ropogós, a szósz nélkül is isteni lenne. Innentől jönnek a jobbnál jobb ételek, egyértelműen ez a gasztronómiai csúcspont a hétvégén. Házi tofu ropogós magvakkal, zöldségekkel, csirkecsíkok helyi, csípős szószban, és egy szájban azonnal olvadó, piros szószos sült császárszalonna-kocka, amit csinosan körbekötöttek, hogy az asztalig egyben maradjon.

Az esti város érdekes élmény hazafelé. A közvilágítás borzalmas, néhány kiemelt helyen vannak csak lámpák, annak is a fele leoltva. Az épületek nagy része is majdnem teljesen sötét. Nem is igazán lehet az éjszakai sörözős, bulizós köröket megtenni, a sötétben botorkálva csak az alvásra tud gondolni az ember.

Másnap megint turistáskodunk, a Wouhou negyedben bejárjuk a buddhista apátságot, a történelmi parkot, elvegyülünk a selfie-gyáros, mindenen pózoló turisták között. A szép zöld parkok, az aranyhalas, tavirózsás tavacskák békét és szépséget sugároznak, csak a fotókhoz kínosan pózoló, harsány hangyahadsereget kéne kiüldözni belőle. Azért a buddhista apátság békéje rájuk is hat kicsit, a füstölők illata és a szerzetesek kicsit lecsendesítik a belföldi turistahadat.

Az ebédhez választott, turistákat berángató helyi Váci utcai étterem kicsit csalódás. Teljesen megfelelő kaját adnak, és van Snow, de ezeket a tálakat bármelyik középkategóriás kínai étteremben megkaptuk volna olcsóbban. A szomszéd asztalnál orrból-torokból harákoló öreg néni is ront az élményen. A pincér itt is attól tart, hogy szívatjuk a kettő üveg sörrel. Lelkiismeretesen eszünk-iszunk, aztán tovább keressük a turisztikai élményeket.

Laci eddigre besokall a kínai kajáktól és a hústól, úgyhogy a korábban felfedezett MAAN Coffee, Waffle and Toast nevű intézménybe indulunk vacsorázni. A hely teljesen hozza a luxi nyugati kávézó élményt, a túlnyomóan női közönség drága ruhákban és megcsinált frizurával fogyasztja a nyugati világ igéretét. Finom és bőséges a waffel, meg nekem most a mangó éve van, úgyhogy nagyon élvezem a mangó smoothie-t, de rábeszélem a kollégát, hogy még Utolsó Este alapon hadd egyek pár nyársnyi szecsuánt. Nyársas húsok, kukorica, egy üveg Snow, és már én is elégedetten zárom a szecsuán utat.

További képek a Flickr setben, az Emei hegy meg az étkezések majd külön postot is kapnak :)

No feedback yet

 

©2017 by Balazs Fejes

Contact | Help | b2evolution skin by Asevo | Social CMS software