Facebook játékok

Ha időnként olvassátok a blogom, tudjátok, hogy szeretek videojátékokkal játszani, és hogy ambivalens érzéseim vannak a Facebookkal kapcsolatban. Mi történik, ha ezt a két dolgot összekeverjük?

Sokáig próbáltam távol tartani magam a Facebookon fellelhető közösségi játékoktól, elsősorban mert a sok idegesítő, játékból származó automatikus Facebook bejegyzések miatt eleve rossz véleményt alakítottam ki róluk. Alig győztem blokkolni a különböző játékokat, hogy ne kapjak idegesítő vámpíros, farmville meg maffiás üzeneteket érdekes, személyes Facebook bejegyzések helyett.

Böngészés közben véletlen találtam rá a Social City nevű Facebook játékra, és nem bírtam ellenállni a Sim Cityre emlékeztető kis házaknak. Óvatos mozdulatokkal elindítottam a játékot, és próbáltam blokkolni, hogy engedély nélkül bejegyzést rakjon ki a falamra. Innen indult a halálspirál, a gyerekeim meglátták a cuki kis várost, azonnal ki akartak maguknak is ilyet, Facebook accountokat kellett nekik gyártanom, aztán ők mutogattak mindenféle játékot, amit nekem is ki kellett próbálni.

Egy héttel később ott tartok, hogy elalvás előtt még felvillan, vajon kitálaltam-e a kebabot a Café World játékban, vagy ott rohad az éttermem konyhájában, meg azon gondolkodom, hogy a szűkös pénzt lakóházra vagy gyárakra költsem a Social City városomban, és hogy érdemes lenne-e valódi pénzért játékpénzt venni pár szórakozóhely építésére. Azt hiszem, ideje kiszállni és törölni a játékokat a Facebook alkalmazásaim közül.

Érdekes volt belemerülni a Facebook közösségi játékok világába azért. Nyilván minden játék kicsit más, de egy csomó közös elemet találtam az általam kipróbált játékokban.

Pénz
Az üzleti modell szinte minden játékban arra épül, hogy ingyen kipróbálhasd a játékot, de előbb-utóbb vagy a játék ismerőseid közötti népszerűsítésével (idegesítő Facebook üzeneteken át) vagy valós pénz játékpénzre váltásával csinálj bevételt a cégnek. Minden játékot lehet elvileg ingyen és ingyenes személyes marketing nélkül játszani, de ezzel rendkívül lassan tudsz haladni a játékban, és sok tárgyhoz, funkcióhoz nem fogsz hozzáférni.

Én a Social City játékot például szívesen megvásároltam volna akár magamnak, akár a gyerekeimnek, hogy hozzáférjek a drágább, vagy még nem elérhető épülettípusokhoz, de erre nincs lehetőség, csak játékpénzt tudok vásárolni. Ha a Social Cityt be kéne áraznom, mint egy telepíthető, PC-s vagy konzol játék, ez nálam az 5-10 dolláros kategória lenne, de az épületek, területnövelés áraiból simán látom, hogy 100 dollárokat simán el lehetne itt költeni, ha mondjuk 1 évig játszom ezzel.

Beérhetem persze az ingyen elérhető elemekkel, illetve szorgalmas napi munkával kereshetek a játékban kreditet a vásárláshoz, de én úgy látom, rettenet kevés pénzt ad a befektetett munkaórám a játékban.

Közösség
Mivel a játékok a Facebook API-n keresztül hozzáférnek az ismerőseim adataihoz, nagyon jópofa, ahogy ezeket beleszövik a játékba. A Café Worldben nem véletlenszerűen létrehozott rajzfigurák a pincéreim, hanem az ismerőseim közül választhatom ki őket, és a vendégek is a kapcsolati listámból jönnek gyakran. A nemet nem mindig találja el a játék, de akkor is vicces, mikor egy ismerős bejön és leül az éttermedben. Ha pedig valaki személyre szabott avatart hoz létre a saját Café World játékában, akkor tényleg jól működik ez a dolog.

Az avatarokon kívül az egymás közötti ajándék küldözgetés fontos eleme a játékoknak, napi szinten érdemes tartani a játékban a kapcsolatot ismerőseinkkel. Különösen ha nem akarunk fizetni a prémium tárgyakért, rászorulunk arra, hogy minél több ismerőst berántsunk a napi játékba, és küldözgessünk tárgyakat egymásnak. Nyilván marketing ereje van ennek a dolognak, de azért pozitív dolog is elszigetelődő videójáték-tolás helyett résztvenni közös aktivitásban. Sajnos ezek a kapcsolatok nagyon felszínesek a kipróbált játékokban, nem igazán közelítik meg a legtöbb “rendes” multiplayer játék élményét.

Függőség
Minden játék, amit kipróbáltam, egyfajta szerepjáték szerű szintezős előrehaladást valósít meg. A játékot elkezdve egyszerű feladatokat teljesítve hamar, nagy csinnadrattával ugrunk szinteket előre, és a játék a sok extra tárggyal, pecséttel, örömteli üzenettel sokkolja az örömközpontunkat. Aztán szépen lassan belassul a szintek ugrása, egyre többet kell csinálnunk a játékban, hogy újra örömet okozzon, megdicsérjen, és ajándékokat adjon nekünk. Ha kevesebb munkával akarunk az örömhöz jutni, akkor pedig be kell rántanunk az ismerőseinket cserébe, vagy igazi pénzt fizetni, nem is keveset.

Alapvetően nincs azzal baj, ha egy játék próbál rávenni bennünket, hogy sok időt töltsünk vele. Nekem valahogy az nem tetszik, hogy nem igazán a jó teljesítményt jutalmazza a játék. A feladatok legtöbbször végtelenül egyszerűek, menük és gombok egyszerű nyomogatásával, különösebb gondolkodás nélkül lehet haladni. Konkrétan a belefektetett munkaórákat és a népszerűsítést jutalmazzák ezek a játékok.

Rá tudnék nagyon szokni ezekre a dolgokra, és valószínű sok értékes órát szúrnék el motorikus feladatok végrehajtásával. Inkább ezek a játékok azoknak valók, akiknek sok, rövidebb üresjárat van a napjuk során, és valami könnyed szórakozásra vágynak elmélyülés helyett. Én azt hiszem visszatérek a “nagy” játékokhoz, amig igazi kihívást és sikerélményt adnak, de befejezhetőek, illetve próbálom értelmesebb dolgokra költeni a szabadidőm :-).