A terror ege alatt

Az elmúlt hetekben sokat dolgoztam, meg nyaraltunk a Balatonon, és amúgy is annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem sikerült ide érdemi bejegyzést szülni. Az egyetlen konkrét dolog, amit vagy két hete próbálok magamban megfogalmazni, az a londoni terror üggyel kapcsolatos rendkívül kellemetlen érzések halmaza.

Tényleg nem akarok túlzásokba esni az ügyben, főleg hogy engem a politika meg a "világ helyzete" valószínű az átlagosnál is kevésbé érdekel, de én konkrétan hetek óta rosszkedvű vagyok az események hatására.

Elég gyakran járok munkaügyben Londonban, illetve Angliában, a munkám fontos része, hogy személyes kapcsolatot alakítsak ki új, illetve potenciális ügyfelekkel. Szerintem ami Londonban (és azóta kisebb méretben, de Németországban is) történt, egyértelműen rossz hatással lesz a munkámra, az utazásaimra, és ebből adódóan az életemre is.

Arról eléggé meg vagyok győződve, hogy a terrorcselekményeket, illetve ezt a vallási-politikai ellentétet az elkövetkező tíz éven belül senki sem fogja kielégítő módon megoldani. Ez pedig azt jelenti, hogy hónapról hónapra nehezebb, kényelmetlenebb, és egyre megalázóbb lesz repülőn utazni.

Amikor bejelentették a "visszavonásig érvényes" új szabályokat, amelyek szerint nem lehet mobilt, laptopot, semmi elektromos készüléket, meg folyadékot felvinni az angliai járatokra, az egyik angol ügyfelünk félig viccelve megosztotta az elméletét velem. Szerinte a következő nagyobb terrorcselekmény után hamarosan csak teljesen levetkőzve, a reptéren kapott egyszerhasználatos papír ruhába bújva lehet majd felszállni a gépekre.

Nem tudom, idáig eljutunk-e, de az biztos, hogy én már most is alig elfogadható, millió unalmas sorbanállással és biztonsági ellenőrzéssel lelassított, szinte állandó késéssel meg problémákkal járó élmény a repülés. A sok unalom meg várakozás ellen picit segít, hogy mindig van PlayStation Portable, MP3 lejátszó, mobiltelefon, és egy könyv nálam, meg egy fél literes üdítő. Amikor néha egy órát is ülünk a veszteglő repülőn, mert éppen nem férünk fel egy szabad felszállópályára, legalább a szomjúsággal nem kell küzdeni - és ez legalább minden harmadik utamnál előfordul.

Én jelenleg úgy vagyok ezzel, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó repülni ilyen feltételekkel. Az amerikai utakat eddig is utáltam, mert megalázónak tartottam a kínos cipőlevételes tapogatós biztonsági procedúrákat, de láthatóan ennél még rosszabb is várható itt Európán belül is. Nem tudom igazán, hogy a főnökeim, illetve az angol/német kollegák meg partnerek, hogyan reagálnak erre. Megpróbálok minél több megbeszélést telefonon keresztül elrendezni, de előbb-utóbb ki kell találnom, hogy hosszútávon hogyan tovább.

Mivel tényleg nem hiszem, hogy a helyzet javulna, nekem kell végiggondolni, hogy érdemes-e vállalni a kellemetlenségeket, illetve át kell-e gondolnom a feladatkörömet.

Mostanság egy kicsit úgy érzem, hogy egy kezdődő rosszabb világ kialakulásának az elején vagyunk, csak próbálunk ragaszkodni ahhoz a gondolathoz, hogy minden rendben, és csak apró, távoli problémák ezek.