Superbowl, 2009, USA

Biznisz okok miatt kicsit kapkodóssá vált a Superbowl élményem, nem tudtam olyan mértékben kiélvezni az amerikai foci döntőt, mint ahogy terveztem. A meccs vasárnap éjfél után kezdődött, 4 órás hosszúságra lehetett számítani, nekem meg reggel 5:00-kor kellett kelnem, és a reptérre autózni.

Szerencsére sikerült végignéznem a döntő minden percét, anélkül, hogy bárki lelőtte volna nekem az eredményt. Az első félidőt élőben élveztem végig, aztán az EyeTV tunerrel rögzítettem a maradékot. A felvétel végével a szoftver szépen iPhone kompatibilis formára hozta a műsort, reggel gyorsan beszinkronizáltam a telefonom, aztán a reptéren meg a gépen szépen végignéztem a második félidőt az iPhone-on. Éljen a kiforrott Apple média élmény :-).

Két éve követem az amerikai futball meccseket, és bár meg tudom érteni, hogy nem mindenkinek jön be a szaggatott, 30 másodperc akció - 3 perc leállás játékmenet, nekem a kedvenc sportommá vált. A Superbowl talán a legnagyobb médiaesemény az amerikaiak számára, és olyan szempontból is érdemes nézni, hogy erre a 4 órára maximálisan be van sűrítve az amerikai szemléletmód minden főbb eleme. Érdekes és tanulságos innen magyar szemszögből megfigyelni a hatalmas különbségeket.

Néhány ízelítő abból, ami a konkrét sporteseményen kívül a program része volt:

A meccs előtt jópár órás műsor ment, amiben alaposan bemutatták a csapatok történetét, drámáit, sikereit, és hogy mit jelentene számukra a Superbowl győzelem vagy vereség. Jobban megismerve a csapatokat nem igazán lehet hidegen, kívülállóként megfigyelni a meccset, valahogy mindenképp átérzi a küzdelem súlyát az ember. Régi játékosok, interjúk, nagy pillanatok, és szépen megismerhető a csapatok egyéni karaktere.

Részletes ismertetők voltak a főbb játékosokról, életükről, történetükről, rengeteg személyes részlettel. Nyilván abszolút manipulatív módon, profi eszközökkel lett mindez megcsinálva, de ez szerintem nincs ezzel semmi gond. Az egyik játékosnál például interjúval, összefoglalóval mentek abba bele, hogy elveszítette édesanyját, ezen hogy próbál túljutni, és hogyan éli át emellett a sikert. Fel lehet háborodni a nyilvánvalóan drámát fokozandó vájkáláson, de ugyanakkor én is csak néhány hónapja veszítettem el édesanyám, és nem bántam, hogy valamiféle mintaként megmutatják, a mély szomorúság mellett szedjük össze magunkat, és dolgozzunk tovább a sikerért.

A meccs elején a pályán felsorakoztatták a januári sikeres kényszerleszállást végrehajtott repülőgép személyzetét, és köszöntötték őket. Ennek egyfelől semmi értelme nincs, egy sportmérkőzésről van szó, mit keres itt egy ilyen híradós téma? Másfelől teljesen irígylésre méltó, hogy ilyen óriási tévéközönség előtt értékelik ezt az egyértelmű módon kiemelkedő teljesítményt. Én például nem is tudom hirtelen, milyen magyar teljesítményre voltam büszke legutóbb.

A himnuszt egy Jennifer Hudson nevű duci fekete énekesnő adta elő, aki egyértelműen arról a legismertebb, hogy nemrég a családja több tagját brutálisan meggyilkolták. Íme egy hír a Superbowl után: "Singer Jennifer Hudson triumphs at Super Bowl after tragedy". Kicsit fel is lehet háborodni, hogy végeredményben a Superbowl alatt leadott méregdrága hirdetések érdekében kihasználnak ilyen személyes tragédiát, de azért én feltételezem, hogy az énekesnő is sikerként élte meg az eseményt.

A félidőben adott koncert nálam kicsit verte a lécet. Bruce Springsteen sajnos egyáltalán nem tud énekelni, és rossz nézni, hogy kínlódó arccal próbál üvöltve dallamos hangokat kiadni. Ugyannkor a Born To Run számát kedvelem, és tagadhatatlan, hogy mint aktívan politizáló Obama támogató, az amerikai életelveket gyakran megéneklő zenész, teljesen beleillett a pillanatba. Az nagyon durva, hogy a félidőben leadott koncert idejére beengedik a közönséget a pályára, kemény logisztikai munka lehet a háttérben.

A meccs maga nagyon jó volt, rengeteg izgalommal, fordulattal, nagy jelenetekkel. Amerikai focit már itthon is lehet látni élőben, de lesz-e valaha valamiféle hasonlóan pozitív nemzettudat? Milyen jó lenne, megcsinálnánk az amerikai giccs nélkül, kicsit több ízléssel, de hasonló büszkeséggel.