Utoljára 2019-re írtam le magamnak a terveimet, céljaimat, 2018 decemberében. Olyan, mintha ez 10 éve történt volna. Az akkori céloknak talán a harmadát sikerült megvalósítani, de így visszatekintve nem is tűnnek annyira fontosnak. Az elmúlt egy év legalábbis segített tisztázni a valós prioritásokat.

2020-ra is akartam terveket készíteni, de gondoltam jó lesz az, mikor visszajövünk a karácsonyi szüneti utazgatásainkból. Most vissza kellett néznem: Thaiföldön jártunk, Bangkok és Hua Hin, szép emlékek és fotók emlékeztetnek ezekre a napokra. 2020 év eleje nekem még ünnepi forgatag volt: Vietnámban ünnepeltük az új iroda nyitását és a vietnámi új évet, és január végén a szabadnapokat kihasználva Mianmarba utaztunk a családdal. Mindez varázslatos élmény volt.

Rangun városában, az utazásunk közepe fele csapott be a Covid-19 villám. Ma már szinte viccesnek hangzik, de hongkongi lakosként egyszerűen nem tudtuk, hogy mit kéne tennünk. Fontolgattuk, hogy a következő munkaügyi utazás, Szingapúr fele repüljünk direktben, vagy meneküljünk vissza Magyarországra. Végül néhány nappal meghosszabbítottuk a ranguni tartózkodást, aztán hazarepültünk Hongkongba.

Februárban készültek az első fotók, ahol a család próbálgatja a maszkok viselését, még emlékszem, milyen furcsa élmény volt. Ez volt az utolsó hónap, amikor családtagok látogattak meg bennünket Hongkongban. Itt már látszott, hogy talán nem célszerű terveket készíteni az évre, ki tudja, egyáltalán hol leszünk és mi fog történni a világban.

Márciusban mentünk az év utolsó üzleti útjára a családdal, Szingapúrba. Az útnak mindenféle célja volt, de ami megmaradt legjobban, az a tény, hogy itt indultak a 10 majd 12 majd 14 órás munkanapok: globális koordináció a vírussal kapcsolatban, próbáltuk megérteni, hogyan kell reagálni a helyzetre, hogyan kell kiüríteni a kínai irodákat, hogyan kell átszervezni a munkát. Mindeközben fontos tárgyalások egy kissé megszeppent szingapúri ügyfélkörrel. A családdal próbáltuk kihasználni a még szabadon bejárható várost, az éttermek, boltok, az állatkert, nagyjából minden nyitva volt, és nyoma sem volt a maszkoknak az utcán.

Szinte az utolsó napokban tértünk haza Hongkongba a járatok lezárása előtt, és március végén kezdtük a két hetes karantént az utazás után.

Azóta: otthonról munka, maszkok, fertőzési hullámok, és végtelen napok, hetek, hónapok ugyanabban a ritmusban. Mostanra már figyelünk: mikor épp csillapodik egy-egy hullám, akkor gyorsan, sokat éttermezünk, elmegyünk a szomszédságunkban levő Disneyland parkba, és maximálisan kihasználjuk a belföldi üdülés lehetőségeit Hongkongban. A gyerekek itthoni Zoom órái, az én 14 órás Teams online napjaim: ez van, és ez lesz, még sokáig. Online rendelünk afternoon tea setet menő helyi éttermekből, karácsonyi shopping teljesen az Amazonon alapon, és bizony hetente csönget a futár a gadgetek és fotós könyvek csomagjaival.

Vajon csináljak-e terveket 2021-re? Már eleve, meg vagyok lepődve a mindenfelé érzékelhető optimizmussal kapcsolatban. Mintha sokan azt gondolnák, hogy az év végével vége ennek a helyzetnek is. Én is bízom az oltóanyag hatásosságában, de azért nem hinném, hogy 8-10 hónapnál gyorsabban tudnák a számunkra fontos országok ezeket beszerezni, beadni, és megfelelő védettséget biztosítani a társadalmainknak. Az én feltételezésem, hogy nagyjából hasonló élethelyzet, és hasonló kihívások várnak ránk jövőre is.

Van, amit nem szabad tervezni jövőre, mivel semmiféle irányításom nincs ezek a dolgok felett: utazás, a nagyobb családdal találkozások, embereket és arcokat tartalmazó utcai fotók. Ezek mind rettenetesen fontos dolgok nekem, de nem rajtam múlnak az elkövetkező évben. Van egy erős reményem, hogy a jövő év végén láthatom végre a felnőtt gyerekeimet, de tenni egyelőre nem tudok sokat. A munkámmal kapcsolatban ugyanúgy nem fogok konkrét célokat kitűzni, hiszen ki tudja, hogy a piac, az ügyfélkör, a különböző ázsiai helyszíneink hogyan fogják kezelni a következő évet.

Azt viszont nem szeretném, hogy a jövő évet ugyanígy kéne végigcsinálnom: a rengeteg munka, és a sok örömforrás megszűnése nagyon kifacsart. Lassan két hete fizikoterápiára járok: a vállam, nyakam nem bírta a napi tizennégy óra laptop előtti görnyedést. Csúnyán begyulladt izmokat kell kicsomóznia a szakembernek.

Végül arra jutottam, hogy nem célokat kell kitűznöm, hanem lehetővé kell tennem, hogy a jelenlegi otthonról dolgozós, nem utazós, különböző szintű lezárásoktól sújtott élethelyzetre legyen fenntartható életmód. Fontos, hogy én magam alakítsam ezt ki, mert az látszik, hogy mi történik akkor, ha hagyom, hogy a környezetem, munkám szabályozza a napjaimat.

Megosztom, hogy miket szedtem össze magamnak, hátha ti is gondolkodtok valami hasonlón.

Alapvetően sikerült összerakni egy működő munkakörnyezetet a hálószobában. A rengeteg online video hívásra megvan a megfelelő video lámpa, és a hátteret is sikerült szerintem rendesen elrendezni. A kis IKEA asztal és szék pont elfér. A videojátékos sarok pedig fel van szerelve egy jó évre: az Xbox Series S és a PlayStation 5 gépek már most jó örömforrások, és jövőre méginkább azok lesznek. Azért pár fontos változtatást tervezek ezen a területen.

Egyrészt a laptop fölé görnyedést meg kell szüntetni, nem akarom végleg megnyomorítani magam (még jobban). Másrészt talán nincs szükség a két képernyőre a mini asztalon. A laptopot egy álló dokk egységbe szeretném beállítani, és egy egy jobb monitort megosztani munkára és videojátékokra. A laptop helyén meg egy billentyűzet lesz, meg a most is használt egér. Remélem egyenesebb nyakkal, és sokkal kevesebb görnyedéssel tudok dolgozni és játszani.

Másrészt át kell szabnom az időt, amit ebben a munkasarokban töltök. Vannak dolgok, amit nem fogok tudni megváltoztani: a mindennapos esti koordinációs híváson 100+ ember vesz részt, hiába esik az estém, a vacsora idejére, el kell fogadnom, hogy ez így marad. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy a kiéleződött versenyhelyzet gyors reagálást és a korábbi világnál lényegesen keményebb munkát igényel.

Valahol keretet kell szabnom mindennek. A megoldás formáján még gondolkodom, de szeretnék egy napi maximum 10 munkaórás korlátot kialakítani. Legalábbis heti négy napon tartani magam ehhez: biztos, hogy lesznek kivételek, de legyen túlélhető az alap! Ha minden este 9:30-kor fejeződik be a munkanapom legkorábban, akkor visszafele számolva, nem kéne 11 előtt kezdenem a munkát. Reggel őrült email tsunami feldolgozás helyett el kell mennem futni, kirándulni, fotós sétára, anélkül, hogy emiatt munkakerülőnek érezném magam. Mindezt meg kell beszélnem a főnökömmel, és elkerülhetetlen, hogy ez számos konfliktus forrása lesz a jövőben.

Másrészt a nap során tényleg fel kell állnom, mozognom, nyújtani a nyakam-vállam, és többet használni a szobám torna funkcióit: a Monkii 360 labda és a súlyok újra vissza kell kerüljenek a napirendbe. Még egy dolgot ki akarok próbálni: minden hétre előre bejelölni hívásokat, amin feltétlen jelen kell lennem, de akár séta közben is részt tudok venni.

A harmadik dolog a gyerekek Zoom ovija: ez sem fog megszűnni hamar, és az a feltételezésem, hogy a post-Covid időszakban is online módra vált majd az oktatás egy-egy influenza vagy egyéb járványszerűség kapcsán. Eddig a nappaliban mentek ezek az ovi órák iPad eszközökön, hiszen ott van csak tér, asztal, szék. Napi szinten érzem, ahogy butulok el a napi 2-3 óra ovi oktatás passzív résztvevőjeként. Itt az ideje a gyerekszobát is teljesen áttervezni, és kis dolgozó sarkot csinálni a piciknek. És elkezdeni használni a gyerekeknek is a fejhallgatót...

Ennyi, ezek a nagy tervek 2020-ra: ergonomikus munkakörnyezet, túlélhető munkaidő, és az ovi szakasz elkülönítése. 2019-re harminc dolgot terveztem, most hármat. A sikeres végrehajtás viszont sokkal fontosabb, mint valaha.

Nem csak egyedül jöttünk ide Hong Kongba, jónéhány kolléga csatlakozott már az EPAM ázsiai csapatához Ukrajnából, Fehéroroszországból, és persze hoztam kollégákat a budapesti irodából is. Örömmel látom, hogy ők is lelkesen blogolnak az élményekről. Itt tudtok belenézni a dolgokba teljesen más nézőpontokból:

Magyarék Hong Kongban

Ázsia Kapuja

Blade's Blog

Chengdu Szecsuán tartomány fővárosa. A csatolt külvárosokkal együtt 15 millió lakosa van, de a belvárosi terület is 7 millió fölött. A reptérről befele taxizva végtelen számú autókereskedés az útszélen. Van egy-két metróvonal a városban, de itt láthatóan minden rendes ember autóval közlekedik, legrosszabb esetben a bogárzöld taxikban vesz részt a teljesen őrült, folyamatosan bedugult, keleti dudálással vezérelt forgalomban.

A levegő borzalmas. A napi statisztika szerint rosszabb jelenleg a levegő, mint Pekingben, pedig az folyton a hírekben szerepel a légszennyezettség miatt. Savanyú, füstös, szürkés ájer, a hotelszoba nyitott ablakán is beszivárog, járatni kell a légkondit, hogy élhető levegő legyen.

A hotelt nagy alapossággal választottam: nekem a híres Jinli food street a cél, Laci barátomnak buddhista és konfuciánusz templomokat néztünk ki a Wouhou negyedben. A negyed választása jól sikerült, de csábító árú Phoenix Regalia Chain Hotel már nem akkora siker. Angolul nem beszélnek, még jó, hogy Laci elég jól beszél kínaiul. A szoba büdös, foltos a szőnyeg, egyedül az ajtó alatt bedugott, színes fotós örömlány business card dobja fel a hangulatot. Felírom magamnak: minimum négy csillag, nem hinni a fotóknak! Mármint a hotel ügyében. Azért a fürdőszoba tiszta, és a nyugati szállodákkal szemben itt adnak fogkefe-fogkrém csomagokat a szappan és sampon mellé.

A hotelből kisétálva pillanatok alatt rátalálunk a street food utcákra. A környéken nem nagyon láttak még fehér embert. A gyerekek és az öregek tátott szájjal bámulnak, a fiatalok enyhén kihívó arckifejezéssel. A hétvége során sokszor megkérnek minket fotózkodásra - gyanítom, engem csak udvariasságból, a helyi léptékben óriásnak számító Laci kolléga a célpont.

Némi nézelődés után a Ron’s Rabbit Head nevű étterem mellett döntünk. Én kiválasztok pár nem túl félelmetes nyársas ételt, és máris pakolják a szecsuán szószba sülni. Kikérjük a söröket, a kedves pincérlány, akit előhúznak a külföldiek kezelésére, annyira kínálja a helyi specialitás nyúlfejet, hogy kénytelenek vagyunk kikérni. A fejen hálisten már nincs nyuszifül, de azért nem kívánom meg. Nem baj, Rómában, mint a rómaiak, megkapjuk a műanyag kesztyűket, és lelkesen rágcsáljuk, tördeljük darabokra a koponyát.

Az igazán pozitív élmény a nyársakkal érkezik. Rettenetesen élvezem a szecsuán fűszerezést, nem fáj, hanem izgalmasan csípős, szinte hűsíti a nyelvet. A tojás, a belsőségek, az apró, csontos falatok mind nagyon ízesek. A szomszéd asztalnál helyi suhancok tolják a söröket. Valami kiszámolós piálós mondókát kántálnak, időnként valaki elrontja, akkor nagy nevetés, ivás. A helyi kedvenc a Snow nevű sör, nekem is bejön, olyan, mint otthon az ice filtered sörök, nem keserű, igazán frissítő a melegben. A helyi menő csávók vagy félmeztelenül, vagy pocak jelenléte esetén feltekert trikóban csapatják. A harminc plusz fokos hétvége során többször felmerül bennem, hogy én is bevállalom a félmeztelent, de győz a nyugati merevség. A nyársakat, söröket elpusztítva fizetünk, kérésre fotózkodunk az angol-felelős pincérlánnyal, majd továbbállunk.

Engem még hajt a gasztronómiai kíváncsiság, egy utcai árust is ki akarok próbálni. Laci felnyög, hogy ennyi húst ő nem szokott enni, de bevállal még pár nyársat és egy jéghideg Snow sört mellé. Az étel itt is isteni, csípős, de teljesen más az ízkombináció. A szakember hatalmas figyelemmel kenegeti, fűszerezi a sülő húsokat, a végeredmény elképesztően ízletes. Ezen a ponton jelzem Lacinak, hogy nekem már megérte az út, innentől csak bónusz minden. Az utcai árusok, és általában a szecsuán emberek rendkívül kedvesek, segítőkészek. Egyedül a fatörzsekhez, oszlopokhoz kötözött macskákon vagyunk meglepődve. Nem a nyársra várnak a cicák, hanem házi kedvencek, de eléggé kevés empátiával bánnak velük.

Másnap az Emei hegyhez vezető, kimerítő buszkirándulás után keresünk étteremet Chengu belvárosában. Az Apple Maps a körzetben a Zaowang éttermet javasolja a helyi étterem pontozó szolgáltatás adatai alapján. Némi séta után megtaláljuk az éttermet, egy irodaház második emeletén található. Percekkel zárás előtt érkezünk, de a személyzet készséges, hozzák az étlapot, töltik a welcome teát. Gyorsan kirendeljük az ételeket és a Snow üvegeket. A pincércsaj nem akarja elhinni, hogy tényleg kettő teljes üveget kérünk. A helyi fogyasztók inkább kis másfél decis poharakban fogyasztják a söröket. Az egész napos kirándulás, és a két kilométeres étteremvadászat után jól meghúzom az üveget: this is how we roll!

Az első érkező tál nyers uborka, valami barnás-feketés szósszal. Az uborkába harapva azonnal tudni, hogy belenyúltunk a tutiba, az uborka hihetetlenül friss, ropogós, a szósz nélkül is isteni lenne. Innentől jönnek a jobbnál jobb ételek, egyértelműen ez a gasztronómiai csúcspont a hétvégén. Házi tofu ropogós magvakkal, zöldségekkel, csirkecsíkok helyi, csípős szószban, és egy szájban azonnal olvadó, piros szószos sült császárszalonna-kocka, amit csinosan körbekötöttek, hogy az asztalig egyben maradjon.

Az esti város érdekes élmény hazafelé. A közvilágítás borzalmas, néhány kiemelt helyen vannak csak lámpák, annak is a fele leoltva. Az épületek nagy része is majdnem teljesen sötét. Nem is igazán lehet az éjszakai sörözős, bulizós köröket megtenni, a sötétben botorkálva csak az alvásra tud gondolni az ember.

Másnap megint turistáskodunk, a Wouhou negyedben bejárjuk a buddhista apátságot, a történelmi parkot, elvegyülünk a selfie-gyáros, mindenen pózoló turisták között. A szép zöld parkok, az aranyhalas, tavirózsás tavacskák békét és szépséget sugároznak, csak a fotókhoz kínosan pózoló, harsány hangyahadsereget kéne kiüldözni belőle. Azért a buddhista apátság békéje rájuk is hat kicsit, a füstölők illata és a szerzetesek kicsit lecsendesítik a belföldi turistahadat.

Az ebédhez választott, turistákat berángató helyi Váci utcai étterem kicsit csalódás. Teljesen megfelelő kaját adnak, és van Snow, de ezeket a tálakat bármelyik középkategóriás kínai étteremben megkaptuk volna olcsóbban. A szomszéd asztalnál orrból-torokból harákoló öreg néni is ront az élményen. A pincér itt is attól tart, hogy szívatjuk a kettő üveg sörrel. Lelkiismeretesen eszünk-iszunk, aztán tovább keressük a turisztikai élményeket.

Laci eddigre besokall a kínai kajáktól és a hústól, úgyhogy a korábban felfedezett MAAN Coffee, Waffle and Toast nevű intézménybe indulunk vacsorázni. A hely teljesen hozza a luxi nyugati kávézó élményt, a túlnyomóan női közönség drága ruhákban és megcsinált frizurával fogyasztja a nyugati világ igéretét. Finom és bőséges a waffel, meg nekem most a mangó éve van, úgyhogy nagyon élvezem a mangó smoothie-t, de rábeszélem a kollégát, hogy még Utolsó Este alapon hadd egyek pár nyársnyi szecsuánt. Nyársas húsok, kukorica, egy üveg Snow, és már én is elégedetten zárom a szecsuán utat.

További képek a Flickr setben, az Emei hegy meg az étkezések majd külön postot is kapnak :)

Hong Kongban a Kínához visszacsatolás ellenére saját pénznem van, a Hong Kong dollár. Nagyon érdekesnek találom, hogy nem a központi jegybank bocsátja ki a bankjegyeket, hanem három banknak is van engedélye pénzt nyomtatni. A HSBC, a Standard Chartered, és a Bank of China is kiad mindenféle bankjegyet és fémpénzt, más-más dizájnnal.

Itt van például egy HSBC és egy Standard Chartered huszas a zsebemből:

A hátsó fele a HSBC bankjegynek a Victoria-csúcsra vivő villamost ábrázolja, a Standard Chartered bankjegyen pedig egy korabeli kép az öbölről.

A 100-as bankjegyek a hasonló, piros szín miatt könnyen összekeverhetők a kínai RMB-vel, úgyhogy mindig alaposan átválogatom, pakolom a pénzeimet, mikor átmegyek a határon. Így is néha meg bírok zavarodni, például Sanghajban tartózkodásom alatt előhúztam egy, a The Hongkong and Shanghai Banking Corporation által kiadott százast, de persze azt nem lehet Kínában használni. És a Bank of China által kiadott pénzt sem.

Egy vásárlás során a napokban hozzám került egy 1993-as kiadású huszas:

Bennem ilyenkor beindul a Pokémon gyűjtögető ösztön (You gotta catch'em all!), de ennek nem sok értelme van. Találtam egy oldalt a különböző, már nem forgalmazott bankjegyekről. Ezt a darabot mindenesetre elrakom.

Már majdnem úgy döntöttem, hogy nem írok a Primavera fesztiválról, elrakom magamnak, mint egy kiemelkedő magán-élményt. Aztán elolvastam Bede összefoglalóját, és nagyon tetszett, hogy a 33 koncertből kb kettő volt közös élményünk a négy napos fesztiválon. Akkor már leírom, hogy nekünk milyen volt.

Nem csak a kiválasztott koncertek, hanem a módszerünk is más volt, a húgommal mi a legtöbb előre kiválasztott vagy véletlenszerűen felfedezett koncertet végig is néztük, szerintem úgy veszi ki a legtöbbet az ember az élményből, ha végigköveti az előadás ívét. Ebből adódóan nem 33-as listám lesz :) Nem is raknám sorba a koncerteket, hanem időrendben szaladjunk végig!

Nulladik nap:

A fesztivál nulladik napjára bárkit ingyen beengednek, illetve a város különböző helyszínein mindenféle programok vannak.
A brutális esőzés ellenére kimerészkedtünk, és rögtön a nulladik nap nekem meg is volt a csúcs élmény: Sky Ferraira albumát már eleve szeretem, élőben még sokkal jobb, rockzenésebb hangzással jöttek a számok, és a csaj meg szerintem igazi sztár. Kínlódott a fülhallgatójával, sajnáltatta magát, mérgelődött a személyzettel, de tényleg imádnivaló volt. Ha 25 évvel fiatalabb lennék, kiraknám a poszterét a falamra.

Utána a Holy Ghost! is remek koncertet adott: az alapvetően elektronikus zene ellenére sok színpadi mozgással, hangszerekkel, jó volt.

Első nap:

Itt már pánikoltunk, hogy végig esni fog, de vállalható volt az idő. Napközben turizmus és gasztro élmények fárasztottak le, de aztán ment a fesztiválozás is. Elsőként a Real Estate koncertre mentünk, amit már nagyon vártam, ehhez képest eléggé vértelen, itt-ott hamis, alacsony energiaszintű koncert volt. A Warpaint koncerten legalább érdekes volt a színpadi kép, meg nagyobb lendülettel adtak elő, bár a számok nem nagyon fogtak meg.

A nagyszínpadokon először Queens of the Stone Age, magabiztos, profi zenészekkel, színpadi, színpadias piálással, jó volt.

Ezután a Sony nagyszínpadon Arcade Fire, ahol nagyon távol voltunk a színpadtól, még a kivetítőket is alig lehetett látni. Ráadásul idegesítőek voltak a folyamatosan ki-be, jobbra-balra mászkáló poharas-cigis részegek. A zene remek volt.

Második nap:

Az Adidas Originals színpadon megnéztük kb 10 másik nézővel egy helyi garage rock átlagegyüttest, aztán (a speciális jegyszerzést igénylő) Hidden Stage zárt színpadhoz is bejutottunk, ahol egy nagyon élvezetes, kis klubos hangulatú Hamilton Leithauser koncertet láttunk, végre az első sorból.

A nagyszínpadon Pixies: nem volt ez rossz.

Harmadik nap:

A Ray-Ban miniszínpadán La Sera nagyon cuki volt, az énekes csaj kijött a közönség közé tombolni meg hatalmas lelkesedéssel próbálták túlzenélni a szomszédos nagyszínpadról hallatszó koncertet.

Következőnek kipróbáltunk a Godspeed You! Black Emperor koncertjét, de 20 perc után javasoltam a menekülést. Jó volt, amit csináltak, de elképesztően tömör, fárasztó drone zene volt ez a hangszórók előtt állva. Ezután brutális zúzás következett a Cloud Nothingstól, amire nem készített fel az előtte otthon hallgatott teljesen más első album. Végre volt erőteljes mosh pit élményem, szerintem hajlott korom ellenére vállalhatóan löktem szanaszét a részeg fiatalokat.

Utána a Nine Inch Nails teljesen profin adta elő a számokat, füsttel, fényekkel, és az öreg korára egyre inkább kigyúrt, hegyes fülű troll hercegre emlékeztető Reznor formában, de eléggé steril élmény volt.

Még szerencse, mert így átmentünk a Mogwai koncertre, ami viszont fantasztikus volt. Brutális zúzás, elképesztően jó számok, minden beleadva, szórakoztatóan elnyújtott zajos befejezéssel.

Megyünk jövőre is. Ha esik, ha fúj!

Mivel a világ egyik legtuttibb cégénél dolgozom, lehetőségem adódik mostanság Hong Kongba utazgatni. Rengeteget lehetne erről írni, de kivonatosan összefoglalom inkább a főbb jó és rossz élményeket.

Sírólista

Hotel wifi

3 napra OK, de két hétig kínlódni rajta már szörnyen kényelmetlen. Néha lejön gyorsan a sorozatepizód torrenten, néha nem tudok megnézni egy fél perces youtube videót. Otthon annyira jó az internet, hogy el sem tudjátok képzelni. Lehet rá számítani. A hotelekben általában a '90-es évek szintjére van a wifi belőve, tehát jó eséllyel le tudod tölteni a leveleket, és még talán pár weboldal is bejön, ha nem vagy nagyigényű. Kedvencem a connection limit, amikor nyitott Skype, email mellett már nem jön be weboldal, illetve max 1 tabot lehet nyitva hagyni.

Repülés

Most benéztem ezt a Qatar Airways légitársaságot, azt hittem, hogy arab luxus vár, kényelmes, modern repülővel, arannyal kivert reptérrel a dohai átszálláskor. Valóság: zsúfoltabb, kevesebb legroom, mint az eddig alja Ryanair, borzalmas kiszolgálással. A reptér meg zajos, zsúfolt zsibvásár. WC-s sort is feladtam.

Jetlag

A múltkor semmi bajom nem volt, kora délután kicsit elpilledtem, de ment a munka. Most érkezéskor, 36 óra ébrenlét után két napon át csak 2-3 órát aludtam, teljesen lenullázott energiaszinttel kellett eladnom-prezentálnom. A harmadik napra beállt az alvás, de erre jól meg is fáztam. Szóval kemény hét volt.

Happy lista

Filmnézés

A normális életemben nem jut idő mozifilmek nézésére. Február az Oscar-jelölt filmekről szól, de egyébként havi 1-2 film fér be max. Hotelben, este, család és persze használható wifi nélkül több két órás film is sorra került, a repülőn meg zabálhatja az ember a filmeket. Hollywood csak csalódást okoz nekem mostanság, de feldobtak az ázsiai filmek. Készülök egy külön bejegyzéssel erről.

Gasztro

Isteni dolog felfedezni a környék éttermeit, imádom. Foursquare tippekre, szemre, véletlenre bízni a vacsorát a legjobb szórakozás. A legtöbb Instagram fotóm persze kajáról szólt. Egyedül egy agyonhájpolt sütibolt feküdte meg a gyomrom (kollégánál is), de még nem mertem kipróbálni az itteni igazi streetfoodot, a nyársas kajákat árusító utcai büféket. Az is meglesz, ha hosszabb ideig leszek, nem egyedül, és vállalhatok némi kockázatot.

Mászkálás

A legjobb dolog messze az utcákon mászkálni, felfedezni a bejárható várost, rácsodálkozni az épületekre, boltokra, utcákra, emberekre. Jópár kilométert gyűjtöttem be, kár, hogy a Jawbone lépésszámlálóm pont akkor halt meg. Érdekes problémám, hogy kínosnak érzem, hogy fotózzam az utcán az embereket, nektek ez teljesen lazán megy?

Szabadban futásra is találtam megoldást: a lóversenypályát nem versenyes napokon szabadon lehet használni sportra, öltözővel, zuhannyal, büfével. Kicsit le is égtem a napon, januárban nem rossz!