Pár éve már voltam Shanghaiban, az itteni éttermi látogatások akkor nem voltak sikeresek. Például a mai napig nem bírom elfelejteni a füstölt kacsanyelv édeskés ízét, és csontos-gumis állagát.

Most második nekifutásra jobban rákészültem, és gasztronómiailag elégedettebb vagyok. Tegnap egy Grand Gateway 66 nevű plázába jutottunk el, ahol gyorskaja, fine dining, meg a kettő között minden megtalálható. Itt egy Jade Garden nevű, seafood fókuszú étteremet választottam.

Kicsit nehéz volt az éttermet megtalálni, mert a neve csak kínaiul volt felírva a pláza térképén, de a homlokráncolós erős nézelődés sikerre vezetett. Mivel az étterem szinte teljesen üres volt, aggódva kérdeztem rá a zárórára - szerencsére még volt időnk a nagyon korai, 10 órás zárás előtt.

Darren kollégámmal sikerült összeválogatni pár érdekes dolgot. Itt külön szólnék a húgomnak, hogy megint lesz undorodásra alkalmas étel! Rögtön az elején a kolléga rendelt egy “Drunken shrimp” nevű érdekességet, aminek az az alapja, hogy a kis rákokat még élve beledobják valami alkoholos pácba, amivel jól megszívják magukat. Nem mondom, hogy megkívántam, de azért ettem belőle: enyhén paprikás, édeskés íze volt a kicsi, ropogós, de egyben ehető rákoknak. A fejeket kihagytam.

Második fogásnak már vállalhatóbb étel jött: magyarként a cipóban tálalás ismerős, de leves helyett egy enyhén sajtszószos, zöldséges rákot találtam a kenyérben. Enyhén csípős, borsos íze volt a szósznak.

Fotó alapján választottam a malac kockákat gombával, ez egy édeskés, enyhén BBQ hatású étel. Először kicsit megrémültem, mert azt hittem, a hosszú csíkok valami belsőségből jönnek, de gombaszár volt, és finom.

Végül gőzben főzött folyami halat ettünk. Több pincér is odagyűlt a rendeléskor, hogy elmagyarázzák, nem tengeri ez a hal, és rengeteg csont van benne, de bevállaltuk, és jól tettük. Érdekes volt nézni, ahogy elegáns mozdulattal lefejtették a bőrt, alatta meg finom, omlós húst kaptunk.

Lesz még Shanghai gasztro a napokban, de közben tervezek városos fotókat is megosztani, nehogy azt higgyétek, hogy csak eszem :)

Shenzhen “óvárosában”, tehát a körülbelül húsz éves negyedben jártam. Az utcák itt egészen hasonlítanak a történelmi Hong Kongra: kis, rendkívül rendetlen shopok, enyhén lepukkant épületek, forgalmi dugók. Alapos kutatás után kinéztem egy étterem-utcát, ahol a Sheng Család étteremben vacsoráztunk. A megosztott ételfotók pár embernél már kiverték a biztosítékot, pedig igazán konzervatívan válogattam, semmi trutymó, semmi nyúlós tengeri undormány nem került az asztalra.

Óvatos kezdésként ropogós bőrű malac falatokkal kezdtünk, semmi trükk, csak finom, enyhén sós falatkák, remekül indította a vacsorát a sör mellett.

A Guangdong tartomány jellegzetes ételei közül a sült galamb repült be a szánkba. Itt a sült fej okozta a fennakadást. A kínaiak úgy nagyjából teljes egészében megeszik az állatokat, orruktól a farkukig. Az éhezés elkerülésére ez teljesen jó módszer, és sok esetben indokolt is a csontokhoz közeli finom falatokhoz eljutni. De a fejekkel én nem vagyok jóban. A hús maga barnás, kacsaszerű, puha élmény volt, de a bőr lehetett volna kacsás-ropogósabb.

Az osztriga rengeteg fokhagymával egészen európai, vagy inkább “fusion” élmény volt, ilyen ízhatást kap az ember nagyjából bárhol, ahol osztrigát fogyasztanak, bár ekkora húsos falatokat én még sosem láttam. A nagy halom ropogósra sült fokhagyma egy darabig az emberrel marad.

Biztonságos választás volt a szecsuáni jellegű, alaposan paprikás sült kisrák is, ropogós zöldségekkel. Nekem nagyon bejönnek ezek a paprikás-sós-sült dolgok, és habár ez volt az egyik legkevésbé egzotikus étel, talán ezt tudnám minden nap enni.

Ezekkel a mini kagylókkal rengeteget kellett vacakolni, de megérte. A pincérnő szerint a pálcikákkal kell kipiszkálni a milliméteres húsokat, de nekünk a kiszívós technika jobban bejött, mivel a finom paradicsomos levet is lehetett így érezni. Nagyon könnyű, ízletes étel volt, de a vödör felét nem ettük meg, annyira macerás.

A házi, nagyon lágy tofuval készült tarisznyarák igazán finomra sikerült, a lágy, enyhén édeskés ízű rákhúst élvezet volt kitörni, kiszívni a kitinpáncélból. A tofus szósz meg ment egy rizskupac tetejére, laza köretként.

Egészségügyi okokból fontosnak tartottam a ráivást, az étterem után felkerestünk több helyi bárt a Coco Parkban, ahol összehasonlító elemzést folytattam a különböző Long Island Ice Tea variációk között.

Szombaton és vasárnap belevetettem magam a hétvégi tömegbe Kowloon Mong Kok negyedében. Egyrészt Greg barátomnak néztem fényképezőgép árakat, másrészt volt egy pár étterem, büfé a listámon ebben a körzetben.

Fényképezőgépért a Sim City nevű, erre szakosodott shopping centerben nézelődtem, be is gyűjtöttem az árakat. Ha már a környéken jártam, megnéztem a Sino Centre plázát, ahol videojátékok, anime filmek, képregények, figurák, valamit G-Shock órák és hasonló dolgok kaphatók.

Gasztró ügyben kicsit sétálnom kellett. Útközben belefutottam egy piacba, ahol annyira lepukkant kajáldák voltak, hogy még én sem mertem kipróbálni. Hatalmas, ütött-kopott üstök, dobozok, ládák szanaszét, nagyon lepukkant emberekkel. Mentem egy pár kört, a bátorságomat keresve, mikor az egyik “pincérnő” odajött, hogy nagyon jó a kaja, egyek valamit, rámmosolygott, és a fogainak a fele kb hiányzott.

Szóval ide csak erősítéssel jövök vissza, bátor társakkal, előtte-utána alkohol.

A Jordan megállóhoz közel volt egy tésztájáról híres büfé, amit ki akartam próbálni. Nagy nehezen megtaláltam egy hasonló angol feliratot, kivártam a sorom, majd kirendeltem a wonton levesem. Ahogy csekkolnék be a helyszínre 4square-en, látom a kommentek között, hogy vigyázni kell, nehogy az ember a hely mellett levő angol feliratú imposztor büfébe menjen be. D’oh! Megettem a levest, átmentem a kínai feliratú híres helyre, aztán kirendeltem a nap második wonton levesét is. Így legalább volt lehetőségem összehasonlítani a két helyen az ételt. A népszerű Mak Man Kee Noodle Shop ételében a leves sűrűbb, tartalmasabb volt, a tészta meg legalább kétszer annyi. A rák wonton gombóc pedig nagyobb, a töltelék ropogósabb, kicsit édesebb volt, mint az imposztor Mak's Noodle büfében. A kettő leves egyébként 2000 forintból megvolt, imádom a street foodot!

Vasárnap visszamentem Mong Kokba, és vettem magamnak egy “pancake” keskeny lencsét a Sony NEX kamerához, amivel sokkal hordozhatóbb lett a gép. Így már mindenhova tudom vinni magammal. Este ki is próbáltam a lencsét, bár nem sötétben fotózáshoz való.

Étkezésileg hatalmas sikerrel jártam. Elég hamar rátaláltam a Fei Jie nevű snack shopra, ahol némi sorbanállás után ettem pár nyárs polipcsápot és malacbelet csípős, mustáros, édes szósszal nyakonöntve. Amin meglepődtem, hogy ezt hidegen adták. Aztán a csípős szósz felcsípett az agyamig, nagyon ízlett.

Az előétel után végignéztem a piac két szélén található éttermeket. Legalább három-négy étterem tetszett, végül a Délkelet-ázsiai étterem mellett döntöttem a fotók alapján. A Da Nang Southeast Asia étterem rögtön be is került a top 3 helyi étterembe nálam, isteni malacsültet meg ropogós rákhúsos tekercset ettem. Belülről egész modernnek, tisztának néz ki az étterem, ide kollégákat, ügyfeleket is tervezek még vinni.

Még az eső előtt pont elértem a kompot, szépen leszakadt az ég.

Na majd jelentkezem még!

Már majdnem úgy döntöttem, hogy nem írok a Primavera fesztiválról, elrakom magamnak, mint egy kiemelkedő magán-élményt. Aztán elolvastam Bede összefoglalóját, és nagyon tetszett, hogy a 33 koncertből kb kettő volt közös élményünk a négy napos fesztiválon. Akkor már leírom, hogy nekünk milyen volt.

Nem csak a kiválasztott koncertek, hanem a módszerünk is más volt, a húgommal mi a legtöbb előre kiválasztott vagy véletlenszerűen felfedezett koncertet végig is néztük, szerintem úgy veszi ki a legtöbbet az ember az élményből, ha végigköveti az előadás ívét. Ebből adódóan nem 33-as listám lesz :) Nem is raknám sorba a koncerteket, hanem időrendben szaladjunk végig!

Nulladik nap:

A fesztivál nulladik napjára bárkit ingyen beengednek, illetve a város különböző helyszínein mindenféle programok vannak.
A brutális esőzés ellenére kimerészkedtünk, és rögtön a nulladik nap nekem meg is volt a csúcs élmény: Sky Ferraira albumát már eleve szeretem, élőben még sokkal jobb, rockzenésebb hangzással jöttek a számok, és a csaj meg szerintem igazi sztár. Kínlódott a fülhallgatójával, sajnáltatta magát, mérgelődött a személyzettel, de tényleg imádnivaló volt. Ha 25 évvel fiatalabb lennék, kiraknám a poszterét a falamra.

Utána a Holy Ghost! is remek koncertet adott: az alapvetően elektronikus zene ellenére sok színpadi mozgással, hangszerekkel, jó volt.

Első nap:

Itt már pánikoltunk, hogy végig esni fog, de vállalható volt az idő. Napközben turizmus és gasztro élmények fárasztottak le, de aztán ment a fesztiválozás is. Elsőként a Real Estate koncertre mentünk, amit már nagyon vártam, ehhez képest eléggé vértelen, itt-ott hamis, alacsony energiaszintű koncert volt. A Warpaint koncerten legalább érdekes volt a színpadi kép, meg nagyobb lendülettel adtak elő, bár a számok nem nagyon fogtak meg.

A nagyszínpadokon először Queens of the Stone Age, magabiztos, profi zenészekkel, színpadi, színpadias piálással, jó volt.

Ezután a Sony nagyszínpadon Arcade Fire, ahol nagyon távol voltunk a színpadtól, még a kivetítőket is alig lehetett látni. Ráadásul idegesítőek voltak a folyamatosan ki-be, jobbra-balra mászkáló poharas-cigis részegek. A zene remek volt.

Második nap:

Az Adidas Originals színpadon megnéztük kb 10 másik nézővel egy helyi garage rock átlagegyüttest, aztán (a speciális jegyszerzést igénylő) Hidden Stage zárt színpadhoz is bejutottunk, ahol egy nagyon élvezetes, kis klubos hangulatú Hamilton Leithauser koncertet láttunk, végre az első sorból.

A nagyszínpadon Pixies: nem volt ez rossz.

Harmadik nap:

A Ray-Ban miniszínpadán La Sera nagyon cuki volt, az énekes csaj kijött a közönség közé tombolni meg hatalmas lelkesedéssel próbálták túlzenélni a szomszédos nagyszínpadról hallatszó koncertet.

Következőnek kipróbáltunk a Godspeed You! Black Emperor koncertjét, de 20 perc után javasoltam a menekülést. Jó volt, amit csináltak, de elképesztően tömör, fárasztó drone zene volt ez a hangszórók előtt állva. Ezután brutális zúzás következett a Cloud Nothingstól, amire nem készített fel az előtte otthon hallgatott teljesen más első album. Végre volt erőteljes mosh pit élményem, szerintem hajlott korom ellenére vállalhatóan löktem szanaszét a részeg fiatalokat.

Utána a Nine Inch Nails teljesen profin adta elő a számokat, füsttel, fényekkel, és az öreg korára egyre inkább kigyúrt, hegyes fülű troll hercegre emlékeztető Reznor formában, de eléggé steril élmény volt.

Még szerencse, mert így átmentünk a Mogwai koncertre, ami viszont fantasztikus volt. Brutális zúzás, elképesztően jó számok, minden beleadva, szórakoztatóan elnyújtott zajos befejezéssel.

Megyünk jövőre is. Ha esik, ha fúj!

Cippo művésznőtől inspirálódva regisztráltam a The 24 Hour Project szombati eseményére: 24 óra alatt készültek ezek a fotók Hong Kongban. Próbáltam kerülni a szokásos témáimat (kaja!) és a városra, emberekre figyelni inkább. Én rettenetesen élveztem a folyamatot, jó volt vadászni az utcákon.

Hajnali kör:

Reggel 9-től futás majd séta:

És a végére egy esti kör:

Ebben az évben is sikerült végignézni a főbb díjakra jelölt filmeket, szaladjunk végig a listán!

American Hustle
Ez a film az egyetlen könnyedebb, fogyasztható, szórakoztató film a listán. A család is meg bírta nézni, ami ebben az évben nem jellemző a jelölt filmekre. Kábé ennyi is, Christian Bale gusztustalan pocakot növeszt, míg a másik filmben Matthew McConaughey csonttá soványodik, erre mennek rá a férfi színészek az arany szoborért. Stílus, rengeteg kedvelhető színész, nem nagy mélység, én nem látok ebben Oscart.

Nebraska
Ez a fekete-fehérre szűrőzött film talán az apa-fiú kapcsolatról, talán Amerika közepéről szól, én végülis megkedveltem. Rendezője, Alexander Payne a Sideways és a Descendants kapcsán is bejött nekem, én ezt a filmet nem érzem annyira erősnek, esetleg Bruce Dern a korára való tekintettel kaphat Oscart - áh, nem, McConaughey éve van.

Captain Phillips
Ez engem egyáltalán nem érdekelt, tologattam is sokáig, végül egy repülőút során néztem meg a kis beépített képernyőn. Ehhez képest egészen jól szórakoztam. Valós történetből készült - ebben az évben öt valóság alapú film van a listán, ennek biztos van valami oka, zeitgeist! A készítők megpróbálták a kalózok motivációját is bemutatni, de azért lehetett rendesen utálni őket. Fekete-fehér témában húzzunk Oscaros párhuzamot: A 12 Years a Slave filmben a gonosz fehérek ütik-verik a fekete rabszolgákat, itt meg a gonosz szomáliai kalózok a fehér kapitányt. A Nebraska meg fekete-fehér.

Philomena
Röviden is el lehetne intézni, hogy ez nem az én filmem, de azért Judi Dench tényleg nagy színésznő, és a brutálisan rossz magyar szinkron ellenére lehetett élvezni az egyszerű asszonyt megformáló játékát.

Dallas Buyers Club
Istenem, de szarul néz ki ebben McConaughey és Jared Leto is! Kerültem a filmet, gondoltam, hogy nem egy vígjáték az AIDS témában, de ehhez képest végig lekötött és sikerült elfelejtenem, hogy filmet nézek. Vajon egy pár kilóval több hiteltelenné tette volna a figurát? Az egyetlen gondom, hogy most nekem McConaughey a True Detective sorozattal van az agyamban, nehéz elválasztani attól a figurától.

Gravity
Ezt is repülőmoziban néztem, a pici képernyőn, pedig ez nagy, 3D vászonra készült. Szerintem habkönnyű látványfilm, a színészi alakításokról szerintem értelmetlen beszélni, nem volt itt semmi.

Her
Erre nagyon számítottam, hogy tetszeni fog, főleg Spike Jonze rendezése miatt, aztán annyira mégsem tetszett. Joaquin Phoenix brutál bajusza és a hónaljig húzott nadrág irritált végig, a sztorit sem tudtam feldolgozni teljesen magamban. Gyönyörűen fényképezett darab, jó az alapötlet, de akkor sem nekem való. Amy Adams is kettő Oscaros filmben van ebben az évben - a másikban szép!

12 Years a Slave
A könyvet már olvastam, nagy meglepetésemre igazán tetszett, de a filmet úgy végignézni, hogy pontosan tudom a kínlódásokat előre, nagyon nehéz volt. Szörnyű a rabszolgasors, szörnyűek az emberek, a könyvben Solomon elsősorban a társadalmat és nem az egyéneket okolja ezért. A filmben a vörös szakállú Fassbendert azért személyesen is lehet gyűlölni. Hollywood persze nem bírta ki, hogy ne rakjon több szexet és akciót a sztoriba. Kicsit hiányzott nekem Solomon narrációja a könyvből.

The Wolf of Wall Street
Ez mekkora kínlódás volt nekem, vagy 5x néztem az időre, hogy még mennyi van ebből az öncélú ökörködésből. Scorsese meg DiCaprio meg valós történet, de szerintem egy komolytalan de nem vicces, hosszadalmas filmes maszturbáció volt. Eeh.

Blue Jasmine
Woody Allen botrányai valahogy megmérgezik a témát. de a film maga jól megcsinált, erős, de szörnyen kiábrándító. Egyszer ezt még újra fogom nézni.

August: Osage County
Aaah, na ez aztán nem nekem való. Tele a “női” filmek eszközeivel, rákos anya, top színésznők, akik üvöltve sírhatnak és lehetnek csúnyák az Oscarért. Nem mondom, hogy teljesen értéktelen a dolog, például átjön, hogy hogyan alakul ki az agresszív, túlságosan szigorú nő a családi hagyományok és a nehéz sors kereszteződésében, talán az eredeti színdarab elviselhetőbb lenne.

Végigcsináltam, yeah! Minden évben úgy érzem, hogy megérte megnézni ezt a tizenegynéhány filmet, amit magamtól nem választanék ki. Elgondolkodok, átérzek, megváltozok tőlük kicsit. Összességében én nem érzem, hogy filmekben jó év lett volna, de majd jövőre, ugyanitt!